Nézem a televíziót. Az 56-os áldozatok hozzátartozói beszélnek. Vén testvérek, feleségek.
Mondják, mondják az emlékeiket, s miközben beszélnek, a lelkükben eltemetett képek fokozatosan élesednek. S jön egy pillanat… egy kikerülhetetlen pillanat… és elkezdenek sírni.
Tudom, hogy így lesz.
Miközben beszélnek érzem, hogy a fájdalom epicentruma felé közelednek.
Ezt mint drámaíró tudom: minden fájdalomnak van egy sugárzó góca. Itt fáj a legjobban, innen ered az egész. És ez nem pontosan ott van, ahol valaha legjobban fájt. Nem ott, ahol valaha elájult az asszony. Máshol. Ott, amikor átadták neki társának holmijait. A cigarettatárcáját. A nyakkendőjét. A szemüvegét. Amikor eszébe jut az a kurta mondat, amivel elbúcsúzott tőle.
De nem is erről akarok most beszélni.
Hanem arról, hogy több, mint fél évszázad telt el azóta!
Ötvenegy év!Azóta – ha csak nem élte az indiai özvegyek egykori sorsát, s nem halt a férje után – rengeteg dolog történhetett már vele. Több házasság, szerelem, megszámlálhatatlanul sok ölelés, csók, gondok, örömök, tán gyerekek és unokák is. Hétszer kicserélődtek az összes sejtjei! Látom a filmen az egykori fényképét – ma már nem is hasonlít arra a lányra vagy fiatalasszonyra, aki valaha volt.
Mintha nem is vele történt volna az egész.
Mintha egy másik, előző életének a tragédiáját idézné.
A város megváltozott, a házak megváltoztak, a fák megnőttek. Mások lettek az utcák, más lett a kordivat, az egész élet.
Ő is más lett.
Nemcsak megöregedett, de más ember is lett.
Más sorsot él.
Csak most, hogy beszél, s mint egy búvár, lemerül lelkének mély tengerébe, s felhozza mindazt, ami ott mégiscsak él: hirtelen jelenvalóvá lesz a múlt.
És sír.
Úgy zokog, mintha tegnap történt volna a tragédia.
Kissé fáradtabban talán.
Már nem jajgat, csak elerednek a könnyei.
Ötven év alatt megtanulta, hogyan kell ezt elfojtani. Letörli arcát egy zsebkendővel, és folytatja tovább. Most már tárgyilagosan, az uralt érzelmek hangján.
Mesél.
De az előbbi tört pillanat elárulja, hogy nincsen túl az egészen.
Csak nem gondol rá.
De azért a fájdalom ott van, a seb nem gyógyult meg benne, csak nem figyel rá.
Érdekes dolog a lelki sebeknél, hogy sokkal lassabban gyógyulnak, mint a testiek. Sőt, a testi sebeink fájdalmát nem is igen tudjuk felidézni. Tudjuk, hogy fájt egy műtét utáni kötözés például, de az érzetét nem tudjuk felidézni. Tudjuk, hogy rossz volt, de nem tudjuk pontosan, hogy milyen. A fizikai érzeteink emlékei homályosabbak.
A húsunk hamar gyógyul, a csontunk lassabban, az idegeink még lassabban, de vannak lelki sebeink, melyek még fél évszázad múlva is fájnak.
Mintha ez is azt mutatná, hogy inkább vagyunk lélek, mint test.
A léleknek ugyanis nincs ideje, legalábbis úgy nincs, mint a fizikai testnek, s ezért a regenerációja is sokkal lassabban tart - néha úgy tűnik, hogy a fájdalmunk vagy a félelmünk időtlen.
Mélyebb és valóságosabb a lélek emlékezete, mint a testé.
Főleg akkor, ha a halál erőszakosan és - érzéseink szerint – igazságtalanul szakított el tőlünk valakit.
A görög tragédiaírók, akik a psziché természetéről lényegesebben többet tudnak, mint mi, azt tanították, hogy az áldozatokat lélekben is el kell temetni, vélük a kapcsolatunkat át kell minősíteni, le kell zárni, különben nem tudjuk sem egyéni, sem kollektív történelmünket folytatni.
Hamvas pedig azt írja, hogy a lélek a túlvilágon csak akkor nyugszik meg, ha akad a Földön valaki, aki élete igazságát kimondja.
Ha ez nem történik meg – ahogy nálunk nem történt meg – akkor a légkör, a kollektív és egyéni szellemi és fizikai légkör teli van boldogtalan rezgésekkel, váddal, gyűlölettel, rossz lelkiismerettel, fulladt bosszúvággyal, feloldatlan görcsökkel.
Nehéz olyan világban élni, ahol a szeretet nemcsak állandóan sérül, de senki sem akad, aki ezeket a sérüléseket begyógyítsa. Nehéz olyan világban élni, ahol valaki, ha múltjára emlékeznie kell, félni kezd és elsírja magát.
Még akkor is, ha az a múlt régóta elmúlt.
Ami nem igaz.
Elmúlni csak az múlik el, ami a helyére kerül.
A helyén pedig akkor van valami, amikor a megbomlott harmónia helyreáll. Amikor a bűntudatot, a bosszúvágyat és az elkeseredést fölváltja a lélekben a kiengesztelődés és a megértés szelleme.
Amikor még az értelmetlennek tűnő halál is értelmet kap, utólag.
Amikor a szeretet világa helyreáll.
Nem politikáról beszélek, hanem lélektanról.
Egyéni és közösségi lélektanról.
Spirituálisan világosabb korban gondosan ügyeltek arra, hogy az ellenséget legyőzni lehet ugyan, de gyűlölni nem. S a legyőzötteknek és az áldozatoknak a végtisztességet meg kellett adni. Az özvegyek fájdalmát át tudták világítani, meg tudták nemesíteni. Meg tudták találni az értelmét a személyes és közösségi tragédiának. Ez minden drámára, küzdelemre, az egész életünkre igaz.
Egy normális világban s egy lelkileg egészségesen, értelmesen élt éltben nem fordulhat elő, hogy valaki a gyászát, a holtakkal s az élőkkel való kapcsolatát még egy emberöltő alatt se tudja rendezni.
Az egy beteg világ, ahol soha nem oldódik meg semmi.
S nincs más, csak a lappangó fájdalom, az igazságtalanság érzése – és a bosszúvágy.
Érdemes lenne erről őszintén és komolyan beszélgetni végre.
/ Müller Péter: Boldog lelkek tánca /
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése