Sosem tűnődtem azon, hogyan fogok meghalni - bár az utóbbi hónapokban
lett volna rá okom. Ám ha el is játszom a gondolattal,
biztos nem így képzelem... Az a tudat vigasztalt, hogy ha már meg kell halnom,
olyasvalaki helyett halok meg, akit szeretek.
Nemes célért, éppenséggel.
És ez azért számít valamit...
...
Ha az élet valóra váltja legmerészebb álmodat,
akkor nincs mit megbánnod, ha ez az álom véget ér.
...
Az igazán kínos mindig az volt, amikor döntenem kellett,
ez okozta mindig a legnagyobb kínszenvedést.
Viszont amint meghoztam a döntést, attól kezdve nem haboztam többet,
hanem egyszerűen csak véghezvittem, amit elhatároztam -
és rendszerint hatalmas kő esett le a szívemről,
hogy már minden eldőlt.
...
Másnap reggel komoly vitába keveredtem énemnek azon részével,
amely szerint az egész estét csak álmodtam.
Sem a logika, sem a józan ész nem az én oldalamon állt.
Azokba a részletekbe kapaszkodtam hát,
amelyeket semmiképpen sem képzelhettem - mint például az illata.
Azt nem álmodhattam.
...
Vele az idő és a tér egyetlen zavaros ködbe folyt össze mindahányszor,
és én mindkettőről teljesen megfeledkeztem.
...
Éreztem - és úgy sejtettem, ő is érzi -, hogy a holnapi nap sorsdöntő lesz.
A kapcsolatunk nem egyensúlyozhat továbbra is a kés élén,
le kell esnie róla vagy erre, vagy arra -
hogy merre, az teljességgel az ő döntésétől és ösztöneitől függ.
Én már döntöttem, még mielőtt tudatosan választhattam volna,
és kész voltam vállalni ennek a döntésnek minden következményét.
Az én számomra nem létezett ijesztőbb, gyötrelmesebb gondolat annál,
hogy elszakadjak tőle. Ez egyszerűen lehetetlenség.
...
Valahányszor hideg keze megérintett, a szívem mindig meglódult.
Két ilyen alkalommal láttam valamit az arcán,
ami arra vallott, hogy képes meghallani a szívverésemet.
...
- És akkor az oroszlán beleszeretett a bárányba...
- Micsoda buta bárány - sóhajtottam.
- Micsoda beteg, mazochista oroszlán!
...
Nem tudom, meddig ültünk ott mozdulatlanul.
Talán órákig.
Végül a pulzusom lenyugodott, de Edward nem moccant,
szótlanul tartott a karjában. Tudtam, hogy bármelyik pillanatban
sok lehet neki ez az egész, és akkor az én életemnek vége -
olyan gyorsan, hogy talán észre sem veszem.
És mégsem féltem.
Semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy átölel.
...
Ha tudnék álmodni, én is rólad álmodnék.
És nem szégyellném.
...
Csak azért, mert bizonyos fajta lapokat osztottak nekünk,
ez még nem jelenti azt, hogy nem dönthetünk úgy,
hogy fölébe kerekedünk a végzetünknek...egy olyan végzetnek,
amit egyikünk sem maga választott.
...
Szeretlek - mondta. - Gyönge mentség arra, amit teszek,
de azért igaz.
...
A levelet óvatosan összehajtogattam, és a borítékba csúsztattam.
Megtalálja majd, amikor már mindennek vége.
Csak azt reméltem, hogy megérti, és hallgat rám most az egyszer.
Aztán a szívemet is gondosan lezártam, akár a borítékot.
...
A bátorság egy ponton túl már őrültség.
...
Alkonyat van megint - mormolta. Megint vége van valaminek.
Bármilyen tökéletes is egy nap, mindig véget ér.
...
- Figyelj rám - mondtam. - Jobban szeretlek, mint az egész világot együttvéve.
Ez nem elég?
- De igen, elég - felelte mosolyogva.
Örök időkre elég.
